Egy kicsi, otthonos házban, ahol a levegőt mindig betöltötte a fahéj és a meleg tej illata, élt egy apró kiscica, akit Bolyhosnak hívtak. Bolyhos olyan sötét volt, mint az éjszaka, de négy fehér mancsa volt, amelyek úgy néztek ki, mintha apró fehér zoknikat viselne.
Egy napsütéses délutánon, miközben Bolyhos mélyen aludt a nappali puha szőnyegén, valami hirtelen felébresztette. Kinyitotta az egyik szemét, és valami hihetetlent látott! A szoba közepén egy hatalmas, fényes, piros labda hevert. Bolyhos még soha nem látott ehhez hasonlót. A labda olyan varázslatosnak tűnt, hogy a cica elsöprő késztetést érzett a játékra.
Óvatosan odalépett a labdához, és megérintette az orrával. A labda puha és kellemes tapintású volt. Aztán Bolyhos gyengéden megbökte a mancsával. A labda gurulni kezdett! Először lassan, majd egyre gyorsabban. A cica üldözni kezdte. A labda az asztal alá, a fotel mögé pattant, és végül – jaj, istenem! – egyenesen a konyhába.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
